Magyar Költészet Napja

A lélek ékszerei

Gondolhatjuk ma: a költészet súlytalan. Elolvasok egy opust, túl hosszú, túl rövid, képekben, szimbólumokban beszél, feszegeti a nyelv határait, néhol nem szép, néhol túl szép – nem értem, nem is rímel, nem is vers ez – elégedetlenül megyek tovább, nincs időm erre, nem olyan ez, mint a József Attiláé, nem úgy szól már. Jobb, ha nem is próbál. A félredobott versekből Dunát lehetne rekeszteni.

Legyek olyan, mint a hallgató mély, amikor verset olvasok; a felszín fecseg, ahogy az ékszeren először csak a szembetűnőt veszem észre: egy szecessziós plakátarc, vagy virág-dekor, egy rokokó kacskaringó, matyó hímzés, egy félbetörött angyalszárny. Az ékszer emögött van, a szívemen hordom a törékeny anyagot, vagy az ujjam erein, amivel a bőrön és a véráramon keresztül engedem magamhoz a világ dolgait, akár a kedvesemet, a barátomat – ezt hívják érintésnek, vagy a fülemben, amivel éppen a mélységet hallgatom, vagy a felszín fecsegését.
Az elveszni képes apróságot, csecse-becsét magamra veszem, a legfontosabb részemmel osztozom rajta, a lelkemmel, itt, a kettőnk bensőséges találkozásában születik a vers, ahogy az ékszer. Azt mondom ezért, ne csak a már jól ismert gyémántokat, aranyat keressük, ne csak a klasszikusainkat vegyük elő, mindig a bejárt utat tapossuk, hanem merjünk ismerkedni a legfiatalabbakkal, mostani harminckét évesekkel, és mostani nagyságokkal, akik élnek, és olyanokkal is természetesen, akik már meghaltak. Mivel tanulmányt írok, hetek óta egy tragikusan korán elhunyt mentorom és barátom költészetével foglalkozom, Térey Jánoséval, nem is tudnék jobb szellemi-lelki elfoglaltságot és gyászmunkát kitalálni így a Feltámadás ünnephavának idejére.

Harminckettedik Születésnapjára írta Attila azt a gőgös, kissé sértődött, de mégis felülemelkedő verset (csecse-becsét), amelyben megjövendölte egész népe tanítója lesz, aztán nemsokára véget vetett életének. Április 11-én az ő születésnapján ünnepeljük ezt a számomra igen kedves ünnepet, a magyar költészet napját – ilyen egy beteljesült prófécia? A költők a Feltámadás prófétái, hiszem és látjuk, hogy a versek túlélik hamvainkat, felidézik bennünk múlt időinket, emlékeink, vágyaink, életünk megelevenednek ezekben a ékszerekben, ha viselni merjük őket a lelkünkön. Mindennél nagyobb szükségünk van igazán mély, igazán összetett alkotásokra, hogy ezekben is lássuk sokszor hétköznapinak tűnhető, mulandó életünk a Feltámadással megkoronázódni. Eszembe jut ilyenkor, te jó ég, én is most harminckét éves vagyok, vajon viselik-e páran ékszerként a verseimet?

NAGYTAKARÍTÁS,
PÉNTEK DÉLELŐTT

Mieink az első rügyek a fákon,
a szénszínű ágak zsenge zöldje.
A kormos, narancs háztetők mögül
kora délelőtt előbújik a Nap,
sütteti benne a házfal kérges arcát,
erei, a vadszőlőindák friss vért kapnak.

Mieink a kipattanó kerek levélkék,
mint egy gyerekkórus megannyi feje,
a karmester felé fordulva
várják a szellő intését,
hogy duruzsolni kezdjenek.

Miénk a lakóudvar csöndje.
A frissen öntözött pázsit
elfelejti a zivatart, fölszívja a vizet;
elégedetten takarít, megül valaki,
ablakot mos – porszívóznak.

Miénk itt a hangrend,
a színharmónia,
a mondatok rendje, a szintaxis.
A báránygyilkos kultúra,
és a hataloméhesek hazugságai,
az éhező szegénység, a fekete lyuk.

Miénk a többórás napfogyatkozás,
a fakereszt roppanása, egy függöny végigreped,
mögötte ládába dobálva, pőrén értéktelen tárgyaink,
a sötét gömbök a száguldó égő anyag körében,
sárkányok szemei az univerzum különböző pontjain,
fájdalmas kiáltás az elhagyatottság utolsó másodperceiben.

Miénk a tavasz, a tavasz az én hitem.
Az élet jobbára lehetetlen,
mégis van.

(Megjelent: Kalligram, Budapest, 2019/10.)